Gazdik írták
Számunkra a tükör módszer rengeteget segít a kutya-gazda kapcsolat elmélyítésében, együttélésünk gördülékennyé tételében.
Azt tapasztalom, hogy ez a módszer nem egyszeri tananyag amit meghallgatva, vagy elolvasva máris megtanulunk, elsajátítunk...,hanem "kulcs".
Mindennapok szituációi újból és újból szükségessé teszik a "kedvencünkkel" való viszony értékelését, átértékelését.
A módszer fő szabályszerűségeit vizsgálva, az adott helyzetre, feladatra vonatkoztatva és következetesen alkalmazva, nagy eséllyel oldódnak meg olyan "problémák" amelyek egyébként elhatalmasodva megkeseríthetnék a mindennapjainkat.
Jelrendszerünket összehangolva (tükör módszer segítségével) harmonikusabbá válik kapcsolatunk a kutyával.
Abban az esetben, ha mégis elakadunk valahol (előfordul :), bátran kérhetünk segítséget az oktatóktól.
Minden esetben segítenek, rávezetnek a megoldásra.
Köszönjük!
Moby - Edit"
Egyik nap augusztusban fiam azzal fogadott, hogy talált egy iskolát a kutyánknak, Samunak. Azt, mondta ez egy különleges iskola, nem kutya képző, hanem gazdaképző! Na, erre felkaptam a fejem. Mi az, hogy a gazdát képzik! Nem a kutyát kéne kiképezni? Hiszen Ő húzza a pórázt egy T72-es tank erejével. Ő ugrabugrál, mint egy megkergült kenguru, amikor hazaérkezem. Miért a gazdát képzik? Nem a kutyával van a baj? Felhívtam Noémit az egyik kiképzőt, hogy megbeszéljem vele a részleteket. Jelentkeztünk az iskolába. Noémi elmondta, hogy mielőtt elkezdődne az iskola, szeretné látni a kutyánkat. Gondoltam, ok. Had csodálja meg a Labradorunk intelligenciáját és szépségét. Bence fiammal érkeztünk a Kutyaduma sulihoz. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, és egyben Samut átkötötték egy hosszabb pórázra, hogy ismerkedjenek vele. Majd kinyitottak egy furgont, melyből egy kicsi, egy nagyobb, egy még nagyobb, és egy hatalmas kutya sétált ki. Hoppá, gondoltam. Ismerkedési szituációs gyakorlat kezdetét vette. Azt gondoltam, hogy kutyánk jól nevelten fogadja az ismerkedő kutyatársakat. Hát, nem. Morgott! Noémiék azonnal kikapták a bolyból, és határozottan rászólva tudomására adták Samunak, hogy itt nincs helye a dominanciájának. Ezt olyan hirtelen és határozottan tették, hogy fiammal álltunk és bámultunk ki magunkból, mint akit fejbe vágtak hátulról és most nem tudja eldönteni, hogy hasra essen, vagy esetleg elfusson valamerre.
Még egyszer el kellett jönnünk a tanfolyamkezdés előtt, ami hasonlóan a korlátok gyakorlásáról szól. A kutyánk már akkor elkezdte az átalakulását. Határozottan átkerült egy másik koordinációs rendszerbe, ahol a gazdára való figyelem dominál, elsősorban. Este párommal beszélgettünk a teraszon, és hirtelen nem tudtuk, mi az, ami szokatlan. Samu nem dörgölőzik, nem követeli erőszakosan a simogatást, nem dugja határozott mozdulattal az 5-ös börfocit a lábunk közé, hogy játszunk Vele. Helyette, ült és figyelt, ránk figyelt. Én teljesen meg voltam győzve Noémiék által is használt Tükör módszer hatékonyságáról, pedig még el sem kezdődött a tanfolyam. Jelentem a tanfolyamot elvégeztük. (93 ponttal).
A kutyánk Sámuel úgy sétál pórázon mint egy kis angyal, úgy figyel ránk, mint még eddig soha.
Tavasszal a középfokú tanfolyamon folytatjuk a tanulmányainkat.
A módszer és a kiképzők is maximálisan meggyőztek, arról hogyan lehet a kutyával összhangban együttműködni és élni, hogy az mindkét félnek jó legyen. Mind a gazda és a kutyus is megtalálja azt a fantasztikus örömöt, amit meglehet találni ebben a kapcsolatban. Köszönjük az új életminőset kedves Kutyadumások!
Rujder Sándor, Rujder Benedek és Samu kutya
Sikertörténet? Még nem, de.....!
Mindig is szerettem az állatokat, de a kutyák az első helyet foglalják el a szívemben. Nem hiszem, hogy kutya nélkül lehet élni. Amióta megtehetem többet is tartok.8-9 évesen kaptam az első kutyámat, de már előtte is "tanítottam"az ismerőseim kutyáit. Csodáltam a jól fegyelmezett, parancsra dolgozó kutyákat. Reméltem egyszer nekem is megadatik a "Kutya".Bújtam a könyveket, mit hogyan csináljak. Kutyaiskolákba jártam több kutyámmal is, de soha nem jött el a"Kutya".Sokat gondolkodtam, hogy mit ronthatok el. Persze rengeteg dolgot, de alapvetően mindig arra jutottam, hogy egy sémán mozog az egész dolog. Nem lehet minden kutyára ugyanazt a "ruhát"felhúzni. Persze ettől függetlenül nagyon jól rögzültek ezek a sémák az agyamban és igen nehezen tértem el tőlük. Hogy miért? Mert azt gondoltam: Ez így működik évtizedek óta, akkor most is működnie kell. Utolsó eredménytelenül végződő kutyaiskolai kalandom után próbáltam más módszerekhez folyamodni, de nem jártam sikerrel. Akkor kicsit feladtam. Idén februárban-egyik szeretet kutyám halála után-örökbe fogadtunk egy "majdnem" német juhászt. Na, ismét belevetettem magam a "kutyázásba". Bújtam a netet, majd a Kutyaduma mellett tettem le a voksom. Elmentem az iskolát megnézni. Hát nem a "szokásos" látvány fogadott. Kutyák póráz nélkül jönnek, mennek. Kicsik, nagyok, szukák, kanok. Klikkerrel tanulnak, satöbbi. Kicsit szkeptikusan indultunk első ovis napunkra. Nem láttam még a dolgok összefüggését, de úgy éreztem ez más, mint az eddigiek. Hát nem volt túl fényes az első pár alkalom. A kutya-amelyik itthon nyúzza, a másikat-egy kutyával se kommunikál. A lábam mellett 1 méteres körzetben.
Én-az iskolavezető tanácsára-csak sétálok a többiek körül, mint a mérgezett egér. Na pár alkalom után a kutyám kezdett oldódni és végre kommunikált a többi kutyával. Menet közben beszereztünk mi is egy klikkert. Kicsit idegenkedtem tőle. Nem tudtam a kutya, hogy fog rá reagálni. Meg tök feleslegesnek tartottam. Minek? Dicséretnek ott a hangom meg a jutifalat. A kutya nagyon hamar ráérzett az ízére én meg még mindig nem tudtam a fejemben összerakni a dolgokat. A fejemben a fordulat akkor következett be, amikor az első bója érintéses feladatot csináltuk. Az én kutyám,aki már tisztában volt az ül,áll,fekszik szavakkal,csak ült előttem és nézett. Várta a parancsot. Az nem jött. Ő ült tovább, majd pár perc elteltével megmozdult. Klikk, falat,majd ült tovább. Nem akarom húzni az időt, de lassan leesett neki, hogy mit is szeretnénk. 10 perc elteltével már tudatosan érintgette a bóját. Majdnem lementem hídba. Leesett a gambám. Ezt így is lehet. Kényszerítés nélkül irányítom a kutyát és közben még jól is érzi magát. Felemelő élmény volt. Azóta persze már több előadáson részt vettem, több könyvet is elolvastam. Ja, meg letettük az első vizsgánkat. 94 pontot értünk el. Jelenleg a második vizsgára készülünk, de így félútnál járva azt gondolom: nem lehet vele probléma. Nincs határ amit a kutya ne tudna megcsinálni. Csak egy dolog szabhat határt: az pedig a gazda begyepesedett agya és a "régi"beidegződések. Tudom, hogy van még mit tanulnunk, de már látom a fényt. Próbálunk normálisan élni és dolgozni a kutyával. És hogy a címre visszatérjek. Sikertörténet? Azt gondolom IGEN! Köszönöm MINDENKINEK a segítséget, de itt elsősorban az iskola vezetőinek, NOÉMINEK és BORINAK.
Tom és Zorka
Fifi története 2010. 05. 03.
Fifi múltja meglehetősen ködös és ismeretlen számomra. Valamikor 2007. őszén születhetett, mivel május 21-én került hozzám, kb. 8 hónaposan és a születési ideje ismeretlen, ezért a kinevezett születésnapja szeptember 21. lett. :) Nem tudom, ki lehetett az a szörnyeteg, akinél élt, de az biztos, hogy gyűlölte az állatokat. Csak azt nem tudom, akkor miért volt neki. Már keverék mivoltánál fogva is, Fifi az emberi felelőtlenségnek köszönheti létezését. A mamája valószínűleg egy szálkás szőrű tacskó lehetett, mi sem bizonyítja jobban, mint a külseje, ill. az egyik alomtestvére, aki ránézésre fajtatiszta szálkás szőrű tacskó. Az apuka minden testvér esetében más lehetett - igen, kutyáknál létezik ilyen, alomtestvérek, de más-más apától - Fifi valószínűleg egy yorkshire terrier kan kutya leszármazottja, utal erre szőre színe és minősége, ami hosszú és selymes. De ez csak találgatás persze. Minden esetre "felelős" állattartó lehetett a "kedves" gazda, ha ilyen színes alom sikeredett. De ez csak a nem ismert történet kezdete. Fifi a Pet-Ák egyesület önkénteséhez került ideiglenes befogadásba. Azt, hogy mikor, nem tudom és azt sem, hogyan. Amit tudok, hogy ahol született, bántalmazták, mindenért megverték. :( Ez a fotón is látszik, ami még az ideiglenesben volt, csupa szomorúság árad a kis szemeiből. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor kinyitottam a szemem és először megláttam Őt. Olyan elesetten állt ott, iszonyatosan félt minden embertől, tőlem is. Csak remegett, sírt és összekuporodott. A lányt, akitől kaptam, már ismerte valamennyire, vele kissé bátrabb volt ezért állandóan hozzá menekült, mint egy kisgyerek. A szívem megszakad és a szemem mindig könnybe lábad, mikor vissza gondolok arra, milyen volt szegény. A legrosszabb akkor volt, mikor első este hazahoztam. Még a buszon el is voltunk, fölvettem az ölembe, olyan kis elesett és picike volt. Simogattam, barátkoztunk. De mikor beléptünk a lakásba, teljesen kétségbeestem. Szegényke lekuporodott a földre, keservesen sírni kezdett, hason kúszva menekült, hozzá akart nyomulni a falhoz, az ágy széléhez és közben csak sírt, sírt keservesen... :( Teljesen kétségbe estem, fogalmam sem volt mit tegyek és nem értettem az egészet. Nagyon meg voltam ijedve, mert még sosem láttam ilyet azelőtt. Aznap este úgy döntöttem, leteszem a szivacsot a földre és lent alszok vele, hogy megnyugodjon. Folyamatosan sírt, amíg el nem aludt. :( Én meg átöleltem és vele sírtam, miközben azon gondolkoztam, mit tehettek ezzel a szegény kiskutyával, hogy ilyen állapotban van. :( A stressztől pedig, amit a környezetváltozás okozott, napikig ment a hasa és hányt, nem evett. :(
Mint tapasztalatlan kutyás, persze minden klasszikus hibát elkövettem, kezdve azzal, hogy az egy ágyban alvásból nem egy nap lett, hanem így maradt. :) (Később persze megváltozott a helyzet és most már mindenkinek megvan a maga helye.) A legnagyobb és legkevésbé nyilvánvaló hiba - emberi szemszögből nézve - az volt, hogy elkényeztettem. Azt hittem, úgy kell megmutatnom Neki, hogy az emberek jók is tudnak lenni, hogy elhalmozom a szeretetemmel. Nagy hiba volt, két okból, amikről akkoriban még mit sem sejtettem. Egy, hogy jobb lett volna, ha hagyom, magától kezdeményezzen. Kettő, hogy majomszeretetet mutattam felé, így sikerült egy kis falkavezért csinálni belőle, amint megjött az önbizalma. Ami valójában mind a mai napig nem 100 %-os (na jó, bizonyos helyzetekben azért 110 %-os), így a ráruházott vezérség óriási stresszel járt neki, amivel nem volt képes megküzdeni. Borzasztó labilissá lett, morgós, ugatós és sok egyéb probléma akadt vele. Pl. hogy minden éjjel bepisilt a bejárati ajtó elé és csak itthon. (Szerencsére ez ma már a múlté.) Nem tudtam mit kezdeni ezekkel és ráadásul több irányból rossz tanácsokat is kaptam, ami a nevelését, tanítását illette. Egyrészt túl kemény módszereket alkalmaztam, ami egy normális körülmények közt nevelkedett kutyának talán nem kottyant volna meg, de ő bántott kutya ugye, tehát eleve más hozzáállással kellett volna. Néha elég volt csak egy hirtelen mozdulat, egy erősebb kiabálás és már össze is pisilte magát félelmében. :( Másrészt ott volt a kényeztetés, majomszeretet, amivel teljesen összezavartam a kutyát. De bocsásd meg, Fifi, tapasztalatlan voltam. Miután sokasodtak a gondok a viselkedésével, gondolkozni kezdtem. És bizony hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, alapjában véve mit csinálok rosszul. A sors összehozott egy nagyszerű könyvvel és annak munkásságával, a hölgy neve Jan Fennell, a könyv pedig Kutyapszichológia, avagy Hallgassunk a kutyánkra. Szóismétlek: sorsfordító mű (volt) az életemben. Alapvetően változtatta meg a kutyáról való gondolkozásomat, alapvetően változtatta meg a hozzáállásomat és ennek a műnek és szerzőjének köszönhetem azt, hogy Fifi elindult az Igazi Kutya-lét irányába és a rengeteg problémánk jó része megoldódott. Egy dologgal nem boldogultam, az pedig az ugatása és az emberekre való morgás, amit az ő esetében mindig is a félelmi agressziónak tudtam be. De az ugatást már nem tudtam hová tenni. Sokáig hittem, hogy félelemből ugat, de később többször beigazolódott, hogy nem. És nem is tudtam mit kezdeni vele. Kinézett magának egy kutyát a parkban és ugatni kezdett. Onnantól pedig nem lehetett lelőni. Mindenki tudta, ha ott voltunk, már messziről. Nagyon kínos volt, de nem akartam tőle elvenni a lehetőségét a póráz nélküli sétáknak és nem akartam eltiltani a kutyatársaságtól sem. Pedig biztos vagyok benne, nagyon sok ember ezt tette volna a helyemben... De folyamatosan küzdöttem, mindhiába, hosszú időn keresztül. A dolgot eleve nehezítette, hogy nem tudtam megtalálni az okát. Aztán az élet úgy hozta, hogy elkeveredtem Vácra, a Kutyaduma Központba egy amolyan probléma megoldó napra. És ezúton mélységes tiszteletem és örök hálám fejezem ki Kolozs Noéminek, aki néhány óra leforgása alatt fényt derített a problémánk okára és olyan megoldást nyújtott, amivel már 2 nap alatt látványos eredményt értünk el. Fifi hisztis. A néhai félelmi agressziójából a majomszeretettel rossz szokást varázsoltam, amit ő kutyákra is kivetített, így mutatva ki felém, alkalmatlan vagyok a falkavezér szerepére - mert ő megmutatja nekem, hogy márpedig nem tudom kordában tartani a helyzetet... De ez mára a múlté. :) Noémi nagyszerű iránymutatásának köszönhetően fénysebességgel értük el, hogy az ugatás feledésbe merült. Ma már minden régi ismerős nevet és azzal köszönt: "kiszedted a Fifi hangszálait?" :) Ezzel egy időben Fifi 180 fokot fordult. Elhallgatott és olyat tesz, amit azelőtt soha: odamegy számára idegen emberekhez simogatásért! Sokáig nem hittem, hogy valaha ez megtörténik. :) Még azért szokott félni, néha ugat is, néha morog is, de úgy érzem, a probléma nehezén túl vagyunk. :) Ő ugyan sosem lesz olyan kutya, akivel póráz nélkül sétálhatok a Nagykörúton, de csöppet sem bánom. Nagyon boldoggá tesz, hogy sikerült változtatnom a hozzáállásomon és sikerült Kutyát csinálni belőle. Nagyon sokat tanultam Fifitől, amiért nagyon hálás vagyok Neki, egyúttal örök lelkiismeret furdalásom lesz, hogy a sérült lelkivilágán tanultam meg azt, hogyan kell egy kutyával bánni... És végtelenül tisztelem Őt, hogy minden ellene akaratlanul elkövetett hibám ellenére ennyire szeret és ragaszkodik hozzám. Erre egy ember soha nem lenne képes az Édesanyámon kívül...